2009. március 8.

Tekintsük véletlennek, hogy épp a Nemzetközi Nőnapon jutottak eszembe ezek a gondolatok, pedig már pár hete hallottam a KSH legfrissebb adatairól, mely szerint már 30 % felett van a császármetszések aránya. Vagyis majdnem minden 3. nő kés alá kerül. (max. 1-2 év és igaz lesz ez is). Évről évre emelkedik ez a szám, a szakemberek csak vállat vonogatnak, hogy hát ennyire van szükség, kérem szépen. Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy vajon régen, miért nem volt szükség ennyire? Talán mi nők korcsosultunk el időközben? Hát nem tudom, azért ekkora evolúciós ugráshoz talán kevés pár évtized. Akkor vajon mégis mi lehet az oka annak, hogy a nők hirtelen elfelejtettek szülni. Lassan csodaszámba megy, ha valaki nem "fájásgyenge". És én továbbra is csak töröm a fejem ezen a szép estén, és nem értem. Mindeközben egyre-másra olvasom a holisztikus bábák eredményeit (nemcsak itthon, külföldön is), hihetetlennek tűnő statisztikáikat. Vajon mit tudhatnak ők, ami kórházi körülmények között nem működik? Csak egy válasz jut eszembe, de biztosan elfogult vagyok. A bábák embernek nézik a nőt, nem gépnek. Tudják, hogy lelke is van, nemcsak vaginája. Meghallgatják, figyelnek rá, nem futószalagként kezelik. Minden ember egyéniség, így minden szülés egy egyedi esemény. Nincsenek sablonok, nem lehet rutin. De félreértés ne essék, nem az otthonszülés pártján állok. Csak a nőkén. Akiket megillet az emberhez méltó bánásmód, akár a saját otthonában, akár egy intézményben. Nem feminista mozgalmakra lenne szükség, csak (ön)tudatos nőkre, akik tudják kik ők, és mit szeretnének. Akikkel nem lehet bármit megtenni. Szép és jó egy napot a nőknek adni a naptárban, és igazán kedves dolog egy szál virággal (vagy bármi mással) köszönteni a nőket, de sajnos ez is kicsit olyan, mint a karácsony. Kipipáljuk és minden mehet tovább, ahogy eddig. A szülészet pedig egyre rémisztőbb hellyé válik. Sok, és talán egyre több nőtől hallom azt, hogy képtelen még egyszer rávenni magát arra, hogy egy következő babával újraélje a szörnyű tapasztalatokat. A félelmet, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat. A politikusok pedig csak a fejüket csóválgatják, hogy fogy a magyar... és eközben senkinek eszébe sem jut, hogy lehetne megbecsülni a nőket, az anyákat, megköszönve nekik társadalmi szinten, hogy életet adtak egy új kis jövevénynek.

Valahol a szakembereket sem hibáztatom. Ők is biztosan fáradtak, kevés pénzért sokat dolgoznak. A kórház bezárásról sem a nővér dönt, aki már 12 órája talpon van. Akik döntenek, csak számokat látnak. De a számok mögött emberek és sorsok bújnak meg. Jó lenne, ha valaki végre erre is rájönne, hogy van, ami a pénznél is értékesebb, és az az élet.

(Ellenvéleményeket a tina@tudatosszules.hu címre várok!)