2009. február 4.

A minap valakinek a természetes fogamzásgálásról meséltem, ám hamar kiderült, hogy az illető (mentségére legyen mondva, férfiemberről volt szó) alapdolgokkal nincs tisztában. Így előkerült a papír, ceruza és lázas magyarázatba kezdtem a női nemi szerv csodás felépítéséről, a hormonokról és mindenről, amit a természet csak kitalált egy új élet reményében. A végén az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Sikerült átadnom azt a lelkesedést, ami a természet csodálatosságával kapcsolatban bennem van, ugyanakkor szomorú voltam amiatt, hogy mindezt még általános iskolában, esetleg középiskolában kellett volna megtanulnia. A tanár minden bizonnyal leadta az anyagot, valószínűleg darálva, esetleg zavartan, de semmiképp sem úgy, hogy az lekötötte volna a hallgatóság figyelmét. A tanár belefárad az unottképű diákba, a diák pedig unja a gépies tanórákat. Ördögi körnek tűnik… Vajon hová lesz a tűz az emberekből? A gyerek még lelkes, ég benne a tűz, ártatlanul hiszi azt, hogy képes hegyeket megmozgatni. Aztán telik az idő, és a lánglelkű ifjak szépen beállnak a sorba. Össznépi játékká válik a túlélősdi, ahol csak az az egy vigasz van, hogy a másiknak sem jobb. Biztos, hogy jól van ez így? Vajon képesek-e felidézni magukban azt az időt, amikor még égett a tűz, hajtott a vágy? Vagy a tűzzel együtt az emléket is eltemették, mert a zavarja a sorban állást? Nem könnyű idealistának lenni egy túlélésre programozott világban. Valaha szenvedtem attól, miért nem megy nekem is a sorban állás, olyan könnyű is lenne az élet. Ma már nem bánom, hogy nem sikerült, mert így legalább élek. Néha fájt, néha nagyon magányos harc volt, de megérte. Ezt persze hiába is mondanám másoknak, ezek az én tapasztalataim, az én érzéseim. Szerencsére sosem késő, bárki, bármikor elkezdheti. (mint régen a tévé-tornát :)) Ilyenkor sokat segít egy pozitív példa, egy bíztató szó. A kedvenc példám szerint, ha valaki évekig kómában feküdt, a felébredés után, jó, ha a szemét nyitva tudja tartani, aztán elücsörög az ágy szélén, majd megteszi első tétova lépéseit. Tőle sem várják el, hogy már másnap maratont fusson, ellenben bíztatják, segítik.

Feldmár szerint, ha nincs semmi, amit szenvedéllyel tudsz csinálni az életben, még aznap kösd fel magad. Ez talán kicsit durván hangzik elsőre, de tulajdonképpen az az ember, akit már semmi nem fűt, már rég nem él, nem ember, csak zombi. Felkel, teszi a dolgát, majd este lefekszik, egészen addig, míg fut a program, míg ver a szív (azt szándékosan nem írtam, hogy amíg egy csepp élet is van benne, mert nincs).

És ebbe a világba születnek meg azok a gyerekek, akik arra hivatottak, hogy felébresszék az alvókat. Ők azok a gyerekek, akiket eleinte a könnyebbség kedvért nehezen kezelhető, problémás, majd hiperaktív jelzőkkel látták el. Ezoterikus körökben ők az indigók, kristály és szivárványgyerekek. A címke a lényeg szempontjából mellékes. A lényeg pedig az, hogy a viselkedésükkel nem véletlenül sokkalnak. Nem egy szülőt ismerek, akiket saját gyerekeik indítottak el a változás útján. Akik képesek voltak megállni egy pillanatra és meghallgatni, mit is üzennek ezek az apróságok. Ők nem tudnak beállni a sorba, nem tisztelik a tekintélyt, nem fogadják el válaszul a „csak”-ot. Ehelyett elvárják lényük tiszteletét, akkor is, ha még a méteres magasságot sem sikerült elérniük. Nem tűrik a hazugságot, kegyetlenül szembeállítanak minket önmagunkkal. Teszik ezt azért is könnyedén, mert ezek a gyerekek hihetetlenül intelligensek, könnyedén megjegyzik, ki, mit mondott hetekkel azelőtt. Ha egy ilyen gyerekkel sikerül megtalálni a közös hangot, nagyon sokat lehet tanulni tőle. Ha egy szóval kellene összefoglalnom: emberséget.

Mindenestre jól elkalandoztam attól a témától, ahonnan kezdtem, de ebből is látszik, hogy valahol minden mindennel összefügg. :)