2009. április 27.

 Amikor eldöntöttem, hogy szentelek egy oldalt a meg nem született babáknak és szüleiknek, magam sem gondoltam volna, hogy az egyik legolvasottabb oldal lesz belőle. Előtte hetekig vívódtam azon, feltegyem-e azt az oldalt, amiről én magam úgy gondoltam, nagyon is itt a helye, de azt hittem, a közvélemény majd másképp gondolja. A statisztikák egyrészt megleptek, másrészt megerősítettek abban, hogy jó irányban tapogatóztam. A téma fontos, és sajna nem kevés embert érint. A gyásznak nincs igazi kultúrája nálunk. Azok sem tudnak mit kezdeni a fájdalommal, akik átélték és azok sem, akik bár szeretnének segíteni (barátok, rokonok, ismerősök és ismeretlenek), de nem tudják, hogyan tegyék, így marad a hallgatás, a fájdalom cipelése.

Egy új élet vállalásakor nagyon nem mindegy, letették-e már a szülők a múlt terheit, vagy sem. Túl azon, hogy a következő várandósság vagy szülés alatt komplikációkat okozhat a fel nem dolgozott gyász és fájdalom, a világra jövő baba pici vállára is túl nagy teher helyeződik, ha neki kell halott testvére helyettesének szerepét felvállalnia.

Egyéni, családi és közösségi szempontokból is jó lenne, ha minden szülő fel tudná dolgozni a fájdalmat, amelyet a meg nem született baba miatt éltek meg. Tudom, hogy nehéz feltépni a régi sebeket, de azok a sebek nem jól gyógyultak. Látszólag rég beforrtak már, de valójában a mélyben nagyon is sajognak még.

Nem szégyen segítséget kérni, bár ennek sincs túl nagy hagyománya nálunk (a gyógyszerszedésnek annál inkább, sajnos). Nem egy embert ismerek, aki azért nem keres fel szakembert lelki problémájával kapcsolatban, mert "ő nem dilinyós!"

Remélem, a siratófal című oldallal azoknak is segítséget tudtam nyújtani, akik még nem állnak készen arra, hogy megosszák másokkal is a fájdalmukat, de legalább itt, a neten elsírhatják az el nem sírt könnyeket...